Kereken száz esztendeje annak, hogy 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, amelyet a magyar történelem egyik legnagyobb traumájaként tartunk számon, emlékezete máig átszövi mindennapjainkat. Trianon az elmúlt évszázadban, különösen a rendszerváltás óta, minden rossz metaforájává vált, s ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatai kerültek előtérbe, amelyek aligha szolgálhatják a nemzeti önismeretet.Ablonczy Balázs új, összefoglaló kötete rendhagyó módon nem politika- és diplomáciatörténeti sémákat követ, hanem az eseményeket új megvilágításba helyezve elsősorban a társadalom egyes csoportjainak tapasztalataira fókuszál. Azt igyekszik bemutatni, hogy milyen volt valójában a békeszerződés: miként élték meg a történeti Magyarország lakói a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és Trianon időszakát, és milyen összefüggések tárhatók fel a nagypolitikai döntések és dilemmák, illetve a magyar társadalom mindennapi tapasztalatai között.Az akadémiai Trianon-kutatócsoport elmúlt öt évének eredményeit is összegző kötet új és friss szemlélettel beszél a száz évvel ezelőtt történetekről: az elharapózó erőszakról, megszállásról, impériumváltásról, kérészállamok születéséről és bukásáról, félelemről, menekülésről, járványról, szénhiányról, nélkülözésről és elszegényedésről - az egyének által megélt Trianonról. Természetesen nem mindenkinek jutott egyenlően a megrázkódtatásokból, és nem mindenki vont le ugyanolyan következtetéseket az eseményekből. De az itt leírtak mégis lehetséges magyarázatai annak, ami 1918 és 1921 között Magyarországon történt.ABLONCZY BALÁZS (1974) történész, az ELTE BTK oktatója és az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Doktori címét 2004-ben szerezte. Tanított és kutatott Londonban, Párizsban, Berlinben és az Egyesült Államokbeli Bloomingtonban. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Jelenleg az MTA "Lendület"-pályázatán támogatott Trianon 100 kutatócsoport vezetője, Budapesten él. 

Ablonczy ​Balázs, a nagysikerű Trianon-legendák szerzőjének legújabb könyve, a magyar történelem egy hihetetlenül izgalmas újabb fejezetéről!"
A magyar történettudomány egészen a legutóbbi időkig feltűnően szemérmes volt a terület visszacsatolások időszakának bemutatásában. A román történetírást eközben folyamatosan foglalkoztatta az észak-erdélyi magyar fennhatóság kérdése. A román historiográfiában ugyanakkor kevés figyelmet kaptak a korszak társadalmi mozgásai, a menekültkérdés, a csaknem egymillió erdélyi román életkörülményei, a propaganda kérdései, a nagyhatalmak szándékai vagy a magyar-román viszony valós természete.
A magyar történetírásban az elmúlt tíz évben indultak el olyan kutatások, amelyek ennek a négy évnek a történetét igyekeznek feltárni, új megközelítéseket alkalmazva, feldolgozva romániai és magyar levéltárak dokumentumait és más forrásait. Ez a könyv az első kísérlet arra, hogy a korábbi rögzültségektől mentesen, az eddig publikált és nem publikált kutatásokra, valamint a magyar levéltárakban fellelhető szép számú dokumentumra támaszkodva magyarázatot leljünk arra: miképpen lett újra magyar Észak-Erdély, hogyan próbálta a magyar kormányzat átformálni magyar nemzeti térré, megtartani, és végül hogyan veszett el újra.

Ha meg akar­juk ér­te­ni a fo­lyó­ira­tok­ban és ké­zi­köny­vek­ben hem­zse­gő tu­cat­nyi el­mé­let za­var­ba ejtő sok­fé­le­sé­gét, ér­de­mes ke­zünk­be ven­nünk An­der­son köny­vét. Ugyan­is a Tár­sa­dal­mi kom­mu­ni­ká­ció so­ro­zat ezen kö­te­te se­gít­sé­günk­re lesz, hogy tá­jé­ko­zód­ni tud­junk, de leg­alább­is tám­pon­to­kat ta­lál­junk a ben­nün­ket mára már el­árasz­tó tu­do­má­nyos el­mé­le­tek ren­ge­te­gé­ben. E könyv igyek­szik ré­gész mód­já­ra fel­tár­ni a kü­lön­bö­ző el­mé­le­tek közös ere­dő­jét, ha­son­ló­sá­gu­kat és fej­lő­dé­sük út­vo­na­lát egy­aránt. Va­la­mint ma­gya­rá­za­tot keres az el­mé­le­tek tár­sa­da­lom­ban be­töl­tött sze­re­pé­re, hogy mitől válik va­la­mely gon­do­lat, in­for­má­ció mel­lő­zöt­té, míg egy másik a fenn­ál­ló tu­do­má­nyos dis­kur­zus­ban való rész­vé­tel el­en­ged­he­tet­len fel­té­tel­vé, majd pedig ural­ko­dó irány­zat­tá.

James A. An­der­son a Utahi Egye­tem kom­mu­ni­ká­ció pro­fesszo­ra, va­la­mint egy nem­zet­kö­zi kom­mu­ni­ká­ció­el­mé­le­ti szak­lap szer­kesz­tő­je

"A Magyar Külügyi Társaság, tapasztalva egyrészről azt a meleg érdeklődést, amely irányadó külföldi körökben jelenleg fokozottan fordul Magyarország felé s amely a trianoni szerződés által ránk mért igazságtalanság revizióját sürgeti, másrészt pedig eleget óhajtva tenni annak az általános kívánságnak, hogy a művelt világ Trianon tarthatatlanságáról tárgyilagos és szakszerű felvilágosítást kapjon: vezetőségének több oly tagját, akik az idevágó egyes kérdésekkel már évek óta behatóan foglalkoznak, ... ennek a nagy problémának önálló, de mégis szerves egészbe olvadó tanulmányokban leendő megírására kérte fel." (Részlet az 1928-as kiadás előszavából)

Gróf nagyapponyi Apponyi Albert György Gyula Mária (Bécs, 1846. május 29.[1] - Genf, 1933. február 7.) politikus, miniszter, belső titkos tanácsos, nagybirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1921-től 1933-ig a Szent István Akadémia elnöke. Jászberény város aranymandátumos képviselője.

Tulajdonképpeni célom az, hogy adatokat szolgáltassak e nevezetes korszak történelmének bölcseletéhez és ezzel hasznos útmutatásokat a jövőre. E cél előtt háttérbe szorulnak az önéletrajzi szempontok, bár nem tagadom, arra is törekszem, hogy saját közéleti tevékenységem emlékét, a hibák palástolása nélkül, sőt azok főbbjeinek kidomboritásával, abba a világításba helyezzem, amelyet megérdemel, és amely feljogosít arra a reményre, hogy tisztességes nevet hagyok az utókorra, úgy gondoltam, mikor e sorokat 1918. év végén írtam.

A következő lapokon sem önéletrajzot, sem vallomásokat nem kívánok írni; naplónak sem nevezhetem e feljegyzéseimet, mert azok nem keletkeztek az eseményekkel egyidejűleg, nap-nap után, hanem a politikától való visszavonulásom után) egy munkálatban íratnak le. Ennek megvan az a hátránya, hogy a részletek elevensége elhalványul, de viszont az az előnye, hogy az egyes eseményeket tiszta történelmi távlatból nézem, amelyben valódi fontosságuk és nem a pillanatnyi behatások túlhajtásai szerint érvényesülnek. Az elmondandók történelmi hűségéről mégis kezeskedem, mert beszédeim áttekintése élénken visszaidézi emlékezetembe az eseményeket és a helyzeteket, amelyekhez fűződtek; amire világosan nem emlékszem, azt nem is adom elő mint tényt.
Tulajdonképeni célom az, hogy adatokat szolgáltassak e nevezetes korszak történelmének bölcseletéhez és ezzel hasznos utmutatásokat a jövőre. E cél előtt háttérbe szorulnak az önéletrajzi szempontok, bár nem tagadom, arra is törekszem, hogy saját közéleti tevékenységem emlékét, a hibák palástolása nélkül, sőt azok főbbjeinek kidomborításával, abba a világításba helyezzem, amelyet megérdemel és amely feljogosít arra a reményre, hogy tisztességes nevet hagyok az utókorra. 

A kaotikus forrongás napjaiban írom e sorokat, amikor emberi ész nem tudja még meglátni a nemzeti és társadalmi erők leendő egyensúlyviszonyait. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a régi többé vissza nem tér, hogy mind a régi nemzeti eszme, mind a régi társadalmi rend olyan gyökeres átalakuláson megy keresztül, milyent a kereszténység terjedése óta a világ nem látott, hogy tehát erről a korról mint a régi Magyarország utolsó korszakáról kell beszélnünk, bár töretlen hittel bízom az új Magyarországban, a magyar nemzetnek most ellankadt és megzavart, de feltámadásra rendelt életerejében és hivatásában.

Nagyapponyi gróf dr. Apponyi Albert György (1846, Bécs Genf, 1933) miniszter, belső titkos tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az Aranygyapjas rend lovagja, kortársai szemében a Legnagyobb élő magyar volt. Az 1920-as párizsi békekonferencián ő vezette a magyar delegációt, a békeszerződést viszont nem írta alá. 1911 és 1932 között ötször jelölték Nobel-díjra. Káprázatos politikai pályafutása a kiegyezéstől a trianoni időszakig tartott. Nemcsak a magyar belpolitika meghatározó alakja, hanem nemzetközileg elismert közéleti személyiség volt, ráadásul az egyetlen államférfi, aki a képviselőház felkérésére fogott bele emlékiratai megírásába.

A magyar emlékirat-irodalom remekműve először lát napvilágot teljes egészében. Benne megfejtésre kerül a megfejthetetlennek ítélt korszak rejtélye, a többnemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia sokarcúsága, melynek bukásával valami végérvényesen véget ért Közép-Európában.

A ​józan emberi értelem döbbenten áll a század iszonyata előtt: a puszta létezésben bűnösnek találtatottak tűnnek el haláltáborokban, mit sem sejtő ártatlanok vallanak önmagukra rendőri-hóhéri kazamatákban. Írmagostul kiirtják, aki rossz helyre született vagy került, kitörlik az emlékezetből, hogy valaha is a földön járt.
A két megvalósult totalitárius rendszer, a hitlerizmus és a sztálinizmus önnön eszményi csúcsát a lágerek jeltelen sírgödreiben érte el, ezekbe torkollt az antiszemitizmus, az imperializmus és a totalitarizmus útja. Az emberiség jövője az irtózat.
Így látta a világ helyzetét 1951-ben egy nagyszabású gondolkodó: Hannah Arendt.
1958-ban azonban kénytelen volt könyve új kiadását epilógussal megtoldani: megváltozott a történelem. Itt, Magyarországon, 1956-ban.
Egy kis nép tizenkét napon át felfüggesztette a totalitarizmust. A magyar forradalom világtörténelmi példázata a totalitárius berendezkedés immár megjósolt végét jelzi.
1958-ban Magyarországon még gyilkoltak azért a tizenkét napért.
1958-ban a világ Hannah Arendt könyvéből megtudta: mi a jelentősége annak a tizenkét napnak.
1958-ban mit meg nem adtunk volna, ha elolvashatjuk Hannah Arendt könyvét!
Most elolvashatjuk.

Hannah Arendt, a modern politikai filozófia egyik legnagyobb hatású gondolkodója 1906-ban született Németországban. Heidegger és Karl Jaspers tanítványa volt. 1933-ban elhagyta hazáját, és Franciaországból, 1941-től pedig az Egyesült Államokból szerezte a hitlerizmus üldözötteinek mentését. A New York-i New School professzora volt, s Princetontól Kaliforniáig sok más neves amerikai egyetemen is tanított. 1975-ben halt meg.

A kötet lehetővé teszi, hogy az olvasó olyan eredeti politikai filozofálással szembesüljön, amelynek gondolati és nyelvi szuggesztivitása alól akkor is nehéz kivonnia magát, ha a "Mi a politika?" kérdését elméletileg más módon szokta szemlélni. Még ha az itt megjelent darabok csak egy részt mutatnak is be abból, hogyan igyekezett Hannah Arendt átfogó választ adni a mi korszakunkban a politikum természetére irányuló egzisztenciális kérdésre, akkor is igen lényegbevágó bepillantást engednek politikai filozófiájába, világszemléletébe, gondolkodásának és írásmódjának összetéveszthetetlen egyediségébe és eredetiségébe.

A ​meggyőzésre való törekvés, a szónoklás feltehetőleg egyidős a nyelvvel. Jelentősége a homéroszi társadalomban például vetekszik a fegyverekével. Mikor ez utóbbiak csődöt mondanak, az okos szavak veszik át szerepüket. „Lám, az acháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.” – olvashatjuk az Iliaszban.
A meggyőzés művészetének klasszikusa Arisztotelész, aki Rétorikáját feltehetőleg i. e. 329 és 323 között írta. A mai olvasót, aki nem feltétlen szónok kíván lenni e mű olvastán, nemcsak a meggyőzés logikai eszközeinek felsorolása, a lélektani és etikai bizonyítékok tárháza, a stílus és a beszédelrendezés kérdései kötik majd le, hanem el fogja bűvölni az erisztotelészi bölcsesség, mely minduntalan megnyilatkozik, akár jótettről és háládatlanságról esik is szó, akár arról, hogy kik előtt is szégyelljük magunkat.
1845-ben, Kis János magyarításában jelent meg nálunk először a Rétorika. A fordító panaszkodott Arisztotelész „szófösvénysége” és a magyar rétorikai terminológia…

"A költészetről magáról és annak műfajairól kívánunk beszélni: arról, hogy melyik milyen hatással rendelkezik, s miképpen kell alakítani a tárgyul szolgáló elbeszéléseket, hogy művészileg értékes legyen a költemény, továbbá hogy hány részből és milyenekből álljon, s ugyanígy minden egyébről is, ami csak vizsgálódásunk körébe tartozik - kezdve természetszerűleg az alapelemeken. Az eposzírás, a tragédiaköltészet, a komédia, a dithüramboszköltészet s a fuvola- és lantjáték nagy része egészben véve mind utánzás. Három tekintetben különböznek egymástól: más eszközökkel, mást és máshogyan - tehát nem ugyanazon a módon - utánoznak."

A XIX-XX. századi magyar politika-tudomány elfeledett munkáit bemutató sorozat legújabb kötete Asbóth János annak idején nagy port felvert elemzése a magyar konzervativizmusról, mely magában foglalja egy új típusú konzervatív párt megteremtésére tett javaslatot. A kötethez részletes utószó tartozik, mely eligazít a történelmi és irodalmi háttér...

Asbóth János 1873-as tanulmányában Széchenyi, Deák s Kossuth működését Vörösmarty, Petőfi s Arany irányával hasonlítja össze.

A két világháborű közti fiatal történészgeneráció tagjának visszaemlékezése mentoraira és atyai jóbarátaira: Hóman Bálintra és Szekfű Gyulára. A hagyatékban maradt kézirat első megjelenése.

Gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet című regénye tíz évet ölel fel a 20. század elejének történelméből: 1904-től az első világháború kirobbanásáig. A bonchidai kastély urának, a polihisztor erdélyi arisztokrata írói munkásságának legnagyobb lélegzetű alkotása három részben meséli el Abády Bálint életét. A családi háttér, a diplomáciai indíttatás, a politikai karrier, a kaszinói tagság egyaránt lehetővé tette, hogy Bánffy otthonosan mozogjon a báltermek, a kártyaszobák, a nagy vadászatok, a lóversenyek, a szerelmi és a politikai csatározások berkeiben, hiteles és érvényes panorámát festve az erdélyi arisztokráciáról. Bánffy ragyogó tehetségének, nyelvi gazdagságának minden ismérve megcsillan a monumentális regény lapjain. 

olnai Aurél talán az egyik legkevésbé ismert alak a régi Orbis Hungaricus szülöttei közül, pedig ő a huszadik század egyik legeredetibb morál- és politikai filozófusa.

Kalandos élete, sorsa Budapestről Bécsbe, onnan Svájcba, Párizsba, New Yorkba, Bostonba, Québecbe, majd végül Londonba vitte. A Galilei Kör kamaszkorú tagja, 18 évesen a Huszadik Században publikál, húszévesen aktív tagja a Pszichoanalitikai Társaságnak, de 1926-ban már élesen bírálja a pszichoanalízist.

Anarchista és dogmatikus vonások, remek humorérzék, erős esztétikai hajlam, s az erkölcsi szempont megalkuvás nélküli képviselete jellemzik. 26 évesen katolizál, s mindhalálig hű marad egyházához.

Zseniális és aprólékos monográfiája a nemzetiszocialista téveszméről (,,Háború a Nyugat ellen"), doktori értekezése az erkölcsi értékekről, s rendkívül gondolatébresztő könyve a szexuális erkölcs alapjairól, monografikus tanulmánya az undorról a fenomenológiai módszer alkalmazásának is remek példái. Negyvenévesen már kérlelhetetlenül antikommunista, kései főműve az utópikus gondolkodásról annak egyik legmegsemmisítőbb bírálata.

Halála óta tanulmányaiból több válogatás is megjelent, jelentősége és ismertsége egyre növekszik.

A könyv politikaelméleti-politikafilozófiai munka, vagyis egyszerre nyújtja a nyugati hagyomány legfontosabb politikaelméleti fogalmainak az elemzését, hogy ezek révén a politikai közösség vagy társulás értelmét és lényegét is megragadja; és teremt keretet a bennük zajló folyamatok értékeléséhez. Abból a feltételezésből indul ki, hogy a politika gyakorlati és elvi feltételeinek megléte folytonos ellenőrzésre szorul, amelyet a politikai filozófia dolga elvégezni, tehát a politikai filozófiai reflexió minden politikai közösség egyik legelemibb létfeltétele. A politikai filozófia megléte önmagában persze még nem biztosíték arra, hogy a politika feltételei is teljesüljenek.

AZT A GAZDÁLKODÁSI RENDSZERT, mely a XIX. és XX. században jutott el a fejlődés tetőfokára, általában kapitalizmusnak - tőkés termelési rendnek - nevezik. A fogalmat röviden körülírni, néhány szóval vagy egyetlen mondatban meghatározni lehetetlenség. Maga a szó Marxtól származik, de nála a kapitalizmus inkább erkölcsi értékfogalom, a társadalmi igazságtalanságot, a munkásosztály kizsákmányolását jelenti, a tőke pedig ennek a kizsákmányolásnak eszköze. Werner Sombart, egy nagyobb cikkében, melyet egy magyar nyelven megjelenő közgazdasági mű számára írt, apró részletességgel próbálja kifejteni a kapitalizmus lényegét, de meghatározása igen nagy hibában szenved. A kitűnő német kutató a kapitalizmust a tőkétől elkülönítve szinte létformát jelentő, önálló szubstanciává dolgozta ki, s így egyébként szép és szellemes fejtegetésének nem vesszük sok hasznát.
A tőke fogalmával is majdnem így vagyunk. Meghatározásának egész története van, gazdag irodalom, tanulmányok sokasága foglalkozik azzal a kérdéssel, vajjon újkori vagy régi fogalom-e a tőke, s tisztán jogi fogalmat jelöl-e vagy kézzel fogható anyagi javakat? A tőke a természet és az emberi munka mellett a harmadik legfontosabb termelőtényező, s jelent vagyont, pénzvagyont, jelenthet gazdasági célokat szolgáló felhalmozott javakat, a tőke minden eszköz, mely termelési célokat szolgál. Navratil Ákos világos, félre nem magyarázható definíciója szerint: tőke alatt értjük azokat a gazdasági javakat, amelyek termelőerőt rejtenek magukban. A kapitalizmus lényegét legkönnyebben úgy világíthatjuk meg, ha felfedjük a gazdaságtörténetben való megjelenését. 

Azok az eszmék, célok, nézetek, melyek a XIX. század történéseit mozgatják, legnagyobbrészt a XVIII. század gazdag szellemi hagyatékából valók. Igen nehéz és e könyv keretét messze túlhaladó feladat volna aprólékos pontossággal megrajzolni a századforduló lelki alkatát. Sok mindenféle tan, politikai, gazdasági, kulturális áramlat kóvályog a napoleoni idők zavaros atmoszférájában, sok ellentétes, egymással harcoló nézet, meggyőződés, hiedelem alkotja a század első évtizedének szellemi felépítését. A felvilágosodási iskola és a francia forradalom tanításainak ellenhatásaként igen erős konzervatív áramlat keletkezik. A nagy forradalom borzalmas jelenetei világszerte iszonyatot keltettek és a bárdolatlan tömegek betódulása a politikai életbe sokakat eltántorított a szabadságeszméktől és sokan kívánták inkább vissza a középkort ósdi kiváltságaival, megkötöttségeivel s idejüketmult intézményeivel. A magántulajdon, a gazdasági szabadverseny ellen, ami a nagy forradalom kátéjának, az Emberi jogok deklarációjának egyik alapvető követelése, tiltakoztak a kollektivisták. De a kor legerősebb ható tényezője mégis a szabadelvűség, amelyet az 1812-i spanyol forradalom szókincséből vett szóval Európaszerte liberalizmusnak neveznek. Ez lesz a század diadalmas nagy gondolata - Humboldt Vilmos és Ranke kifejezésével élve -, tendenciája.

A Balla Antal által szerkesztett - és részben írt - A magyar országgyűlés története 1867-1927 című kötet 1927-ben jelent meg először azzal a céllal, hogy pusztán történelmi, szakmai szempontok alapján mutassa be a modern magyar országgyűlés, a magyar parlamentarizmus történetét. Demonstrálni akarta, hogy a Bethlen-korszak parlamentje legitim jogutóda a dualizmus kori magyar parlamentnek, s szerves része az ezeréves magyar alkotmányfejlődésnek. Az országgyűlés emlékei című könyvsorozatunk második kötetében szöveghű formában tesszük közzé Balla Antal immár ritkán hozzáférhető munkáját. A kötet elé Szalai Miklós történész írt bevezető tanulmányt, amely segít a korabeli szöveg értelmezésében, valamint bemutatja azt a politikai hátteret is, amelyben a munka annak idején megjelent.

Koktélparti.
Terrorista sejt.
Baktériumtenyészet.
Nemzetközi csoportosulás.

Mindegyik hálózat. A 21. század elejének talán legfontosabb tudományos felfedezése annak meglátása, hogy minden hálózat, rendszer azonos szervezőelv alapján jön létre, és egyszerű, de hatékony szabályok révén működik. Barabási Albert-László azt vizsgálja, hogyan kapcsolódik minden egymáshoz, és ez mit jelent a tudományban, az üzleti és a mindennapi életben. A világunkban létező hálózatok valódi természetének megértése segít a vírusok leküzdésében, a gazdasági válságok kezelésében, a terrorizmus visszaszorításában vagy az emberi társadalom szociális gondjainak megoldásában.

 

lltál már értetlenül egy Oscar-díj vagy egy világhírű festmény sikere előtt?
Elgondolkodtál már azon, miért ismeri mindenki Einstein nevét, miközben a relativitás elméletét nagyon kevesen értik?
Előfordult már veled is, hogy a legidegesítőbb kollégádat léptették elő?

A neves hálózatkutató, Barabási Albert-László legújabb könyvében a reáltudományok előtt eddig ismeretlen, sőt kifejezetten gyanúsnak mondható területtel foglalkozik. Kutatócsoportjával a matematika nyelvén írja le azt a rejtélyes és sokszor érthetetlennek tűnő jelenséget, amit sikernek nevezünk. Barabási meg akarja fosztani a sikert a titokzatosságától, és tudományos magyarázatokat keres azokra a folyamatokra, amelyek kiváltják és táplálják a sikert.

A képlet közérthetően, szórakoztató stílusban, tanulságos példákon keresztül, de érvekkel és adatokkal alátámasztva tárja fel a siker univerzális törvényeit. Komoly segítséget nyújthat bárkinek, aki tudni szeretné, milyen viselkedési mintázatok és véletlenek határozzák meg a sikert, mi múlik rajtunk, és melyek azok a tényezők, amelyeket nem befolyásolhatunk.

A jog olyan fontos szerepet játszott a demokrácia kiépítésében, hogy már sokszor össze is keverjük a demokrácia és a jogállam fogalmát. A könyv célja, hogy bemutassa: a jog a demokrácia ellen is fordulhat. A demokratikus rendszer kialakítása elválaszthatatlan egy adott területen, adott határok között, sorsközösségben élő nép fogalmától. Az állam alkotó elemei bomlásnak indultak.
A más legitimációknak engedelmeskedő, állami kereteken kívüli jogrendszerek, az individualizmus és a kommunitarizmus fejlődése, az alapjogok moralizáló felfogása, a politikai hatalom meggyengülése, a közérdek fogalmának térvesztése, valamint a politikai és radikális iszlamizmus kihívása miatt a szétesés veszélye fenyeget. A 2017-es francia elnökválasztás is illusztrálta ezt a helyzetet. A liberális demokráciát érdemes megmenteni, azonban tisztázni kell az államok hatáskörét, és vissza kell állítani azokat az eszközöket, amelyek segítségével a nép megnyilvánulhat.

Bethlen István írásainak és beszédeinek első gyűjteménye 1932-ben jelent meg. Ezt követő megnyilatkozásait sem 1945 előtt, sem azóta nem adták ki. Kötetünk a modern kori magyar forráskiadásnak ezt a hiányát pótolja. A válogatás Bethlen Istvánt mint politikai gondolkodót mutatja be, s így túlnyomórészt azokat a beszédeit és írásait tartalmazza, amelyek általánosabb gondolati tartalmakat hordoznak. A négy tematikus fejezet közül az első az 1918 előtti erdélyi nemzetiségpolitikust mutatja be, a második a két világháború közti konzervatív politikai gondolkodót, a harmadik pedig a harmincas¯negyvenes évek külpolitikai megfigyelőjéről és elemzőjéről mutat tükröt. A negyedik fejezet Bethlen egyetlen írását tartalmazza: az 1944-ben papírra vetett A magyar politika a második világháborúban című, megrázó erejű politikai esszét. A kötetet a szövegeket értelmező utószó és névmutató zárja.

Bibó István gondolkodói, emberi tisztessége az utókort is kötelezi: ne csupán hivatkozzunk írásaira, olvassuk is azokat, ne csupán idézgessük, értsük és alkalmazzuk is a demokrácia gyakorlatának kialakításában a bibói intelmeket. Hiszen Bibó mindent elkövetett a demokrációa témakörébe tartozó fogalmak tisztázása, pontos értelmezése érdekében: magyarságm európaiság, kereszténység, zsidóság, kisebbség, vagy éppen a szakszerűség - írásaiban visszatérő és alternatívákban továbbgondolandó fogalmak. Válogatásunk e gondolatsor keresztmetszetét igyekszik adni. 

Bibó ​István híres tanulmányát aligha kell bemutatni, hiszen ez a legtöbbet idézett mű a magyar társadalomnak a magyar zisdóság elpusztításában való felelősségéről 1944-ben és az odáig vezető történelemben. Mégis, ahogy ez már lenni szokott a sokat idézett művekkel, egyre kevesebben olvassák. Pedig Bibó István példaértékű munkája a ’89-es rendszerváltással elkezdődött kibeszélés és természetszerű összezavarodás korszakában aktuálisabb, mint valaha. Úgy véljük, ennek a könyvnek sokszor meg kell jelennie, hogy minden nemzedékhez eljuthasson. Ezzel a kiadással a magunk szerény módján ugyanazt a célt akarjuk szolgálni, mint Bibó István, amikor a ma is aktuális Zsidókérdést jó fél százada megírta; azaz hogy a folyamatosan igaz emberi szó, a történelmünkkel való elfogulatlan szembenézés, az önkereső megértés tegye elviselhetőbbé, jobbá, értelmesebbé világunkat.

Bibó Istvánnak 1956-tal kapcsolatos szövegeiben érzékelhető legközvetlenebbül az, amit Göncz Árpád így fejezett ki a Bibó-Emlékkönyvben: „Élet és szó – egy anyagból”. Ezért levelek, feljegyzések, nyilatkozatok, tárgyalási háttéranyagok, tehát az élet, a tevékenység és a történet dokumentumai is helyet kaptak e kötetben. Így a kidolgozott, befejezett művek itt kisebbségben vannak az egyéb írásokkal szemben, amelyek amellett, hogy mégiscsak „művek”, és saját üzenetükkel is hatnak, a szavakban megformált üzenet mellett és azt hitelesítve az élet üzenetét is képviselik.

ibó István tudományos pályafutása kezdetén jogbölcselőként indult, első komolyabb tanulmányait a nemzetközi jog területén jelentette meg. Ilyen irányú munkálkodása végső gyümölcse, magnum opusa ez a kötet, amelyet 1965 és 1974 között öntött végső formába, és eredetileg angol nyelven jelent meg 1976-ban. A tanulmány a modern politikatudomány és a korszerű jogelmélet sikeres ötvözésével tisztázza a nemzetköziség és a nemzet 20. századi fogalmainak tartalmát. Középpontjában két alapelv, a területi integritás és a nemzeti önrendelkezés összeütközésének feloldása, a területi és államalakulási konfliktusok békés rendezésének lehetősége áll. Bibó konkrét és részben ma is aktuális problémákból - arab-izraeli konfliktus, Ciprus, valamint Észak-Írország helyzete - indul ki, megállapításai azonban általános érvényűek.

Bibó szuverén módon, külső kényszertől mentesen, gondolkodva jutott el korábbi származási csoportja nem látványos, ám annál átfogóbb és elmélyültebb kritikájához. Tanulmányútjainak tapasztalatait felhasználva, de nem nyugat- vagy külföldmajmolásból vált a demokrácia elkötelezett hívévé úgy, hogy közben sohasem adatott meg neki, hogy működő demokráciában élhessen, amelyben a polgárok számára nemzedékek óta természetes, hogy a rendszert éppen az stabilizálja, hogy a kormányt le lehet váltani. Mindebben ne csak azt lássuk, hogy az ő fejében inkább a demokrácia idealizált, utópikus vágyképe létezhetett, mintsem annak hétköznapi realitása. Bibó aktualitását ma külön aláhúzza, hogy mára kiderült: a demokratikus intézményrendszer pusztán európai mintakövetéssel való importja nem elégséges a nemzeti öncélúság reneszánszával szemben. Egy olyan országban, ahol a demokrácia presztízse alacsony, a demokratikus tradíciók csekélyek, és a demokratikus politikai szocializáció gyenge, különösen sokat tanulhatunk egy olyan szerzőtől, aki saját erejéből vált demokratává.

A civilizáció a bátorság iskolája - vallotta Guglielmo Ferrerót, hajdani genfi mesterét követve Bibó István. A bátorságra az ember haláltudatából fakadó félelem legyőzéséhez van szükség. Ennek számos módja lehetséges. Vannak jó és rossz utak. Az utóbbiak közé tartozik az, ha a mások feletti uralommal kompenzálom a félelmet. Ha egy civilizáció ezt az utat választja, akkor képtelen kitörni a zsarnoki uralom önismétlő köréből. Az európai politikai fejlődés értelmét, s egyben világtörténelmileg egyedülálló mivoltát az jelenti, hogy számos kitérő és zsákutca után olyan politikai intézményrendszert alakított ki, amely képesnek bizonyult a félelem tartós csökkentésére: Európában bekövetkezett a hatalom humanizálása, aminek lényegét az ún. létező szocializmus éveiben Bibó István a következőképpen fogalmazta meg: A szabadságjogok kialakult, polgárinak bélyegzett, de valójában egyetemes nyugati technikája: a parlamentarizmus, többpártrendszer, sajtószabadság, bírói jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással szemben való bírói jogvédelem együttes rendszere az egész nyugati kultúrkör egyik legnagyobb, legmaradandóbb és legsikeresebb társadalomszervezési teljesítménye, és egyben a maga távoli keresztény gyökereivel tulajdonképpen az egyetlen reális és tartósan eredményes társadalomszervezési lecsapódása a keresztény erőszakmentesség programjának. - A kötet írásai átfogó képet adnak Bibó István politikai koncepciójának formálódásáról a harmincas évek esszéitől egészen az utolsó befejezetlen munkákig. 

..Hagyomány és kultúra-a két varázsige.Ha ehhez vissza tudunk térni,akkor Európában is megtaláljuk a helyünket.Akkor befogadnak és elismernek bennünket,mert a hagyomány és kultúra nem szétválaszt hanem egybekapcsol.Nem kell teljesen elkerülnünk a globális hatásokat.nem is volna lehetséges.Meg kell tanulni velük élni úgy,hogy megtaláljuk a helyünket a világban. / Pozsgay Imre/

A két nagy reformátor gondolkodása messze túlnyúlik a teológia határain. Luther és Kálvin hatása a politika, a gazdaság, a jogtudomány, a zene, a modern természettudomány kibontakozása, illetve átalakulása terén is tetten érhető.

Luther és Kálvin munkásságának hatása a modern kor embere számára megkerülhetetlen. Ez a megállapítás nem csupán a teológiára, de a jog- és a politikatörténet alakulására is vonatkozik. Különösen is igaz ez az olyan kérdések esetében, mint a hatalom eredete, az engedelmesség kérdése, evangélium és a politika viszonya, az alkotmány és a jog mibenléte. Ez a könyv a hatalom és a politika, az állam és a jog világával kapcsolatos reformátori gondolatokat, a két nagy reformátornak az államhatalom, jog és politika kapcsán kifejtett nézeteit igyekszik elemezni és tudományos alapossággal feltárni.

Az ​állam legfőbb feladata az alattvalók biztonságának és javainak megőrzése – állítja Jean Bodin. Úgy véli, legalkalmasabb erre az örökletes abszolút monarchia, mert ez vethet gátat a legfőbb rossznak, az anarchiának. Bodin, a lenyűgözően művelt történész, kiváló jogász és gyakorló politikus a XVI. század második felének ismétlődő polgárháborúk dúlta Franciaországában élt, szeme láttára foszlott szinte semmivé a központi hatalom a vetélkedő, egymást gyilkoló hugenotta és katolikus párt között. A csaknem korlátlan hatalmú királyban tehát nem a valóságot, hanem eszményét, egy általa kívánt, vágyott állapotot ír le. Ez az eszmény természetesen elavult mára, a könyvnek mégsem csak történeti érdekessége van. Néhány problémával, főleg központi kategóriája, a szuverenitás fogalmával kapcsolatban máig ható gondolatokat fejt ki, s módszere is joggal teszi az elméleti igényű politikai gondolkodás egyik klasszikusává. Reméljük, francia stílusának sajátos bájából nem veszett el túl sok a válogatás és fordítás közben.

A szerző tanulmányai különböző szempontok szerint világítják meg iskola és társadalom kapcsolatát. Alapvető kérdése, hogyan termelődnek újra a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségek. Mi az a gyakorlat, amely ezt az újratermelődési folyamatot lehetővé teszi? Milyen tudatos és főleg nem tudatos stratégiák segítenek a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában és újratermelődésében? És az előzőekből adódó legfontosabb kérdés: miért fogadják el a rossz státuszú társadalmi csoportok hosszú távon is az őket deprivációikban újratermelő rendszereket?

Fernand Braudel a történettudomány nagy alakja; több műve is megjelent magyarul, a magyar közönség mégsem ismeri eléggé. Pedig korszakalkotóan új szemlélet fűződik a nevéhez. Főműveiben rávilágít, hogy a modern kor történelmi sorsfordulói az anyagi kultúra (például a termelés és a fogyasztás, a technika és a tudomány) szférájának lassú változásaiban gyökereznek. A piacgazdaság nem azonos a kapitalizmussal, a piacok elemi formái több földrészen is kialakultak, ezekre épít a kapitalizmus is, de nem mindenütt hódított teret: az elmúlt háromszáz évben egyszerre több gazdasági világ igyekezett minél többet kihasítani magának a glóbuszból.

A Franciaország identitása című Braudel-mű második kötete két témát ölel fel, a demográfiát és a gazdaságot, s mindkettőt hosszú történelmi idősorokon tárgyalja. A mű első része, elsősorban a lakosságszám alapján, a fontosabb történelmi szakaszokhoz kötve tekinti át a francia történelmet. A második rész témája Franciaország paraszti gazdasága, amelyben minden más tevékenységi formával szemben a mezőgazdaság dominál, noha az ipari és a kereskedelmi tevékenység is egyre erősödik és fejlődik. Braudel bemutatja a paraszti életet, infrastruktúráját, a természet által kikényszerített ritmusát, technikáinak lassú fejlődését, az Újvilágból érkezett új növényi kultúrák szerepét.

Fernand Braudel (1902;1985) a XX. század második felének egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású történetírója, akinek munkássága az elmúlt évtizedekben meghatározó befolyást gyakorolt az európai és az amerikai történészekre. Világhírű munkájának első részében a szerző az összehasonlító történetírás keretében az egész világ XV;XVIII. század közötti életéről rajzol fel szinkronikus képet. Könyvét olyan témák – demográfia, lakás, energia-források, technika, közlekedés, pénz, városok, stb. ; együttes tárgyalása jellemzi, amelyek a hagyományos történetírás margójára szorultak, vagy egymástól elszigetelten, külön-külön kerültek feldolgozásra. Európa-centrikus látásmódunk szemszögéből feltétlen újdonsága a könyvnek Braudel rendkívül tág látóköre: a vizsgált jelenségeket világméretekben veszi szemügyre; az anyagi műveltség kínai vagy amerikai megnyilvánulásait éppúgy ismerteti, mint az európait. Ez a mű a középkor és kora-újkor mindennapjainak rekonstrukciója. Enciklopédikus ismereteket nyújt arról, hogy mit ettek, ittak akkor az emberek, milyen betegségek sújtották őket, hogyan laktak, öltözködtek, közlekedtek; valójában hogyan éltek. Braudel példázza, hogy a történetírás nemcsak tudomány, hanem irodalmi műfaj: a szerző újrateremti, megformálja letűnt korok hangulatát és embereit, széles forrásbázison alapuló hatalmas anyagát érdekfeszítő módon, franciás szellemességgel adja elő; könyve regényként olvasható.

Egész sor kiváló monográfia foglalkozik a történetírás egyes korszakaival és aspektusaival. E művek értéke felbecsülhetetlen, mégsem kárpótolnak egy átfogó, összefüggő historiográfiai feldolgozás hiányáért. Ernst Breisach Historiográfia című műve a ma legszélesebb körben elfogadott szakmunka a nyugati történetírás egyetemes történetéről. Sikerének titka, hogy a szerző e könyvében szakít a historiográfiát a 19-20. században jellemző mindkét fő irányzattal: a pozitivista-enciklopédikus deskriptív módszerrel éppúgy, mint a droyseni hagyományokat követő történetelméleti megközelítéssel.

E könyv Roger Scruton otthonában, a wiltshire-i Sunday Hill Farmon, 2015 márciusában tett három­napos látogatásom alkalmával folytatott beszélgetéseinket tartalmazza. A következőkben olvasható átfogó és meglehetősen személyes portré némileg új színben tünteti fel Scruton életét és pálya­futását. Bár a beszél­getéseink sora általában követi az időrendet, az életrajzi eseményekről gyakran áttérünk a gondolatokra, majd ­vissza. Reményeim szerint az olvasó így nemcsak Scruton gondolataiba nyer mélyebb betekintést, hanem az ezek hátterében álló kevéssé szokványos életútjába is. Végezetül e könyvet azzal a mondattal lehetne összegezni, amit Scruton szegezett nekem nem sokkal azután, hogy megérkeztem a Sunday Hill Farmra: -Nos, Mark, tehát eljött hozzám, hogy megmutassa a világnak, hogy végül is én is ember vagyok!- A beszélgetéseink tanúsítják azt a tényt, hogy Roger Scruton valóban ember, és még humoros is. És ezt nem én, hanem ő maga mutatja meg a világnak.

A ​Magyarországon is nagy sikert aratott Iszom, tehát vagyok szerzője, Sir Roger Scruton ezúttal talán a legfontosabb és a legaktuálisabb, egész eddigi életünk radikális megváltozását előrevetítő témában, a környezeti kérdések, a globális éghajlatváltozás kapcsán fejti ki izgalmas és jól érthető, de egyúttal nagyon is extravagáns gondolatait, amelyek még azokat is elgondolkodtatják (és persze szórakoztatják is egyben, hiszen Scruton korunk egyik legjobb esszéistája), akik talán semmiben sem értenek vele egyet.

„Azt állítom, hogy a szép olyan valóságos és egyetemes érték, amely racionális kultúránkban gyökerezik, és hogy a szépérzéknek felbecsülhetetlen szerepe van az emberi világ megformálásában… Megközelítésem filozófiai, és érvelésemet filozófusok munkáival igyekszem alátámasztani. E könyv értelme a benne kifejtett gondolatmenetben rejlik, amely egy bizonyos filozófiai kérdést tesz fel, és arra bátorítja Önt, az Olvasót, hogy Ön adjon választ erre a kérdésre.” Sir Roger Scruton

Roger Scruton neves angol filozófus két egymáshoz szorosan kapcsolódó tanulmánya: A Nyugat és a többiek (The West and the Rest) és A nemzetek szükségességéről szóló címadó tanulmány olvasható a kötetben. Roppant időszerű kérdésekre keres és ad - a „mainstream" gondolkodással gyökeresen ellenkező - válaszokat. Scruton érvei izgalmas olvasmányt kínálnak a vele egyet nem értőknek és a vele szimpatizálóknak egyaránt.

Scruton ezen művében bemutatja, hogy az európai civilizáció igazi öröksége nem a hamis idealizmusok, amelyek majdnem elpusztították – a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus különböző formái –, hanem a megbocsátás és irónia kultúrája, amit most kell védeni azoktól, akik támadják. A pesszimizmus haszna egy mélyreható változás idején íródott szenvedélyes védőbeszéd az ésszerűségért és felelősségért.

„A célom az volt, hogy feltárjam a konzervatív ideológia fő gondolatait, de nem azért, mert azt reméltem, hogy bárkit is meggyőzök, hanem mivel úgy láttam, a konzervatív világnézetet legalább annyira félreértik védelmezői, mint azok, akik azt képzelik, hogy előbb-utóbb eltűnik a történelem süllyesztőjében. Igyekeztem elválasztani a konzervativizmust a gazdasági liberalizmustól és ugyanakkor szembeszállni a brit Konzervatív Párt szabad verseny és gazdasági növekedést hangsúlyozó politikájával. Állítólag mindig a konzervatív álláspont védelmezőjének kell érvekkel bizonyítania. Húsz évvel ezelőtt e könyv érvelését a szocialista és liberális olvasói kinevették..." Sir Roger Scruton